|
Nehéz állami gondozottként talpon maradni úgy, hogy az ember sem a testét, sem a lelkét nem adja el. Nehéz a tisztes szegénység.
 |
| Máriának mindene a lánya, és nehéz talpon maradni úgy, hogy a gyermek születése után lelép az apa, és éltetőnek csak a remény marad |
Furcsa volt, hogy első szóra elfogadta a vasárnap délelőtti tizenegy órát a találkozásra. Még akkor is, ha kettesben él a nagylányával. Vasárnap délelőtt egy kétfős, csonka családnak sincs más dolga, mint a hétvégi ünnepi ebédre készülni. Persze, sejthettem volna valamit, amikor Mária fölhívott, immár pár hete, hogy valami nagyon nem stimmel. Akkor csak úgy elejtette a telefonban, hogy nem szeretne megválni a hűtőszekrényétől. Pedig, a dolgok jelen állása szerint, akár meg is válhatna. Mert minek egy hűtőszekrény, ha nincs mivel etetni? De erről később, egyelőre próbáljuk becserkészni a helyszínt!
A kertvárosi lakótelep számomra mindig is dzsungelnek számított, itt az utcákat nem úgy vezetik, a házakat nem úgy számozzák, ahogy azt a földi halandó gondolná. Itt legföljebb a postások, a csövesek és az ős-panellakók ismerik ki a viszonyokat, még a térkép sem számít a rengetegben. Mária éppen ezért elém jön, több száz méterre, miután fölhívom a világ túlsó végéről. Nem lehet eltéveszteni, világos felső, zöld nadrág, fehér cipő. Az egész egyben: tisztes szegénység.
Mária már az utcán terelgetni próbál, én meg visszaterelgetem a gondolatait. Értem, első szóra, hogy nehéz állami gondozottként talpon maradni úgy, hogy sem a testét, sem a lelkét nem adja el az ember. Talpon maradni úgy, hogy a gyermek születése után lelép az apa. Élni, kettőnek, havi ötvenötezer forintból, egy kétszobás panellakásban.
Illetve: azt hittem, megint, hogy szóból is értem, mit jelent reményből élni. Megint, mert több tucatjával fordultam már meg rosszabb helyeken, nem rosszabb arcú, kiszolgáltatott emberek között. De a hűtőszekrény ebben a lakásban most tényleg felesleges. Mária négy szóban is elmondhatta volna, ajtónyitás helyett, hogy mi van benne. A négy szó: darab szalonna, egy paprika. Értem már, miért jó a vasárnap délelőtt tizenegy a találkozásra.
Zsuzsi, Mária huszonkét éves lánya bekucorodik a konyhába. Itt nem sorvasztja az ágya melletti hideg fal, a málló tapéta. Pedig feküdnie kellene, szombaton az egyik, előtte két nappal a másik ügyeleten kapott infúziót. Tüdőgyulladás jött a tizennégy éve megállapított krónikus vesemedence-gyulladásra. Zsuzsit könnyedén tenyérre lehetne emelni, és mérlegként lehúzná a másik tenyerünket a mosolya.
Mária, bár első ránézésre fölmérhető a pusztulás, biztos, ami biztos, körbevezet. Hat éve laknak ebben az önkormányzati bérlakásban, amit az elődök rendesen lecsupaszítottak. S hiába a tisztesség, a ninccsel nem lehet festeni, a nincsből nem lehet bútort, padlószőnyeget venni. A nincsből legfeljebb újabb, dermesztő hitel csalogat a legközelebbi boltba.
Mária, az egyetemi klinika kézbesítője és liftese, akinek Zsuzsi a mindene, szinte maga elé mondja: biztosan létezik olyan hely a földkerekségen, ahol az a vágy, hogy ép, tiszta lakása legyen az embernek, a beteg gyereknek jövője mutatkozzék, nem álom.
Persze, hogy létezik, és két fojtó köhögése közepette, Zsuzsi beülteti a mosolyát a tenyerembe.
|